Fekete Károly köszöntő beszéde

Prof. Dr. Fekete Károly, a Tiszantúli Református Egyházkerület püspökének köszöntő beszéde.

Elhangzott a debreceni felsőoktatás integrációjának negyedszázados jubileuma alkalmából rendezett
Jubileumi Díszünnepségen, a Debreceni Egyetemen 2026. február 16-án.

Excellenciás Köztársasági Elnök Úr! Tisztelt Elnökség! Meghívott egyházi, társadalmi és egyetemi vezetők! Kedves Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!

Városunkban a protestáns kollégiumi iskolakultúra a 16. századtól különös gondot fordított az iskoláztatásra, hogy eleget tegyen annak a református hitvallási követelménynek, hogy „tartsuk fenn az igehirdetés szolgálatát és az iskolákat.” (Heidelbergi Káté 103. felelet) Nem kisebb ösztönző erő vezette ebben a régieket, mint az a prófétai felismerés, amelyet Hóseás próféta így vallott: „elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkülvaló...” (Hós 4,6), mert bizony veszedelmes, ha nincs Istenismeret és ha torz az emberismeret tudománya. Hogy ez a veszedelem ne következzen be Debrecenben, ezért talált otthonra itt a tudományok egyetemessége már a tudományegyetem hivatalos megalapítása előtt.Népvesztő válságidőkben, lélekpusztító korokban, veszedelmes szellemi áramlatok között tette a tudományok európai őrhelyévé és világítótornyává Debrecent a biblikus-humanista, görög-latin műveltség és az empirikus-természettudományos gondolkodás. 

A Református Kollégium történetében meghatározó jelentőségű tanár-csillagokt öbbszöri iskolateremtő együttállása előlegezte meg, hogy ez a lelki-szellemi erő elvezessen az egyetemmé válás korszakához.

1870-ben ennek tudatában vetette fel először Török József orvos, akadémikus az egyetemmé alakulás ideáját. Innentől kezdve folyamatosan jelen volt a helyi és az országos egyház fórumain a debreceni protestáns egyetem ügye. A szándék és a megvalósítás azonban sorozatosan megakadt az anyagiak hiánya miatt.A Tiszántúli Református Egyházkerület és a város 1907-ben határozta el magát az önálló cselekvésre. Eredményes tanszékalapításokkal 1908-ra felfejlesztették a bölcsészeti akadémiát, és tovább erősítették a teológiai képzés mellett a jogakadémiát is.

Aztán háttértárgyalások, ígéretek, emlékirat felterjesztés és miniszteri leiratok váltogatták egymást. A költségekről és a terhekről számháborúk, a városi, állami és egyházi érdekekről pedig sajtóviták zajlottak az egyetempártiak és az egyetem-szkeptikusok között. Demonstrációkban sem volt hiány: 1911 őszén például 600 fős küldöttség és mintegy 100 országgyűlési képviselő járt az egyetem ügyében Budapesten a miniszternél, hogy tanúsítsák: a debreceni egyetem létrehívása országos érdek.

Baltazár Dezső püspök méltán mondhatta 1912-ben, hogy ennek a folyamatnak a protestáns egyetem lett volna az igazi koronája, de „ha a magyar nemzeti művelődés az ellenkező szelek fúvása mellett csak úgy tudhatott magának újabb szilárd templomot építeni, ha fundamentumába egy református intézmény gránitköveit építi bele: odaadjuk a gránitkövet.”

Így lett a Debreceni Tudományegyetem bölcsője a Református Kollégium, amelynek akadémiai szintű tagozataiból alakultak ki az egyetem fakultásai, amelyek hozták magukkal az ősi Kollégium szellemi örökségét, mélyre ereszkedő és számtalan nemzetközi kötődésű tudományos kapcsolatát, nemzeti elkötelezettségét. A Trianon utáni bonyolult szellemi-lelki-politikai viharok közepette, a felfokozott nacionalista közhangulat idején a radikalizálódás ellen ható, azt visszafogó, fajelmélet-mentes nemzeti identitástudat ápolásában jártak élen Hittudományi Karunk professzorai. Ők lelki szabadsággal kötelezték el magukat arra, hogy a revizionizmus és a terjedő fasizmus kettős szorításában a debreceni Kollégium legjobb hagyományait erősítsék fel a leendő lelkipásztorokban, egyetemi hallgatókban. Nemzetismeretünket és emberismeretünket azóta is nem szabad, hogy a szűklátókörű provincializmus és a pöffeszkedő sovinizmus jellemezze, számunkra a bibliai mércéjű kritikus nemzetszeretet az egyetlen járható út.

Ennek az időszaknak pontosan 75 esztendeje, az 1950/51-es tanévtől vetett véget a Rákosi-korszak diktatúrája. Szomorú évforduló… Ekkor a hatalom –átszervezésre hivatkozva – leválasztotta az egyetem alapító Hittudományi Kart az átszervezett Debreceni Tudományegyetem testéről. Mondhatnánk, hogy amputálták, de milyen jó, hogy nem haltunk bele.

Amit azonban a hatalom a kárunkra gondolt, abból mégis áldás fakadt a Református Kollégiumba visszaköltözött Debreceni Református Teológiai Akadémián. Isten iránti hálaadással emlékezünk arra, hogy a Teológiai Akadémiánk 1950 után is közvetlen és kölcsönös kapcsolatban maradt a Debreceni Egyetem jogelőd szakegyetemeivel, hiszen a fokozatos testületeink és azok vezetői mindenkor magas szintű kapcsolatot ápoltak egymással, mert a gyökerek akkoris azonosak voltak.

Áldás lett számunkra a Debreceni Universitas Egyesülés, majd a Debreceni Egyetemi Szövetség, amelyben alapító tagként számíthattunk egymásra. A hiányzó törvényi feltételek következtében a Hittudományi Egyetem nem vált 2000-ben az integrált Debreceni Egyetem karává, de a tudományos együttműködés folytatása érdekében 25 esztendeje aláírhattam akkori rektorként a társult tagságról szóló együttműködési megállapodást, amit azóta megtöltöttünk tartalommal, többször bővítettünk és több területen ma is folytatjuk a közös képzéseket.

Köszönetet mondok a Debreceni Egyetemnek azért, hogy ezek az élő kapcsolatok jelenleg is erősítik a közös gyökerekből fakadó testvérintézmény jellegünket.

A Debreceni Református Hittudományi Egyetemet fenntartó Tiszántúli Református Egyházkerület közössége nevében azokkal a gondolatokkal köszöntöm a kedves megjelenteket, a Debreceni Egyetemet, amelyeket az egyetem első rektora, Kiss Ferenc teológiai tanár mondott az első tanévnyitó alkalmával:

Debrecen Tudományegyeteme! „A múlt bölcsen megalapozta jövődet, ... az utat járd szélesebbre, az Isten félelmét alapozd meg jobban, a kultúra tüzét lobbantsd nagyobb lángra, a szabadság kultuszát fejleszd mind magasabbra, és a nemes patinát ne eltüntesse, inkább aranyozza meg gondos utódságod. Ez a létjogod, ebben fogsz győzni. Az Isten segítsen!”

Ehhez mi maiak csak azt tehetjük hozzá, hogy legyen így (ahogy szoktuk mondani: Ámen.), mert akkor valóság lesz, hogy nem marad tudományt nélkülöző a mi népünk, és nem fog elveszni, hanem élni fog!

Köszönöm a figyelmüket!